láng gyúl, nyál gyűl,
szív szúr, még tűr,
a lelket is pergető vágy
tenger s rét hullámán hevít,
részemhez részül
betűim botlanak barnádhoz,
tavasz és suta szó szuszog,
bő erdő koronád köröttem,
ítélő, égető szememhez,
menny égből forrásod buzog
sikátor és zápor,
felhőkkel kergetett emberek,
folyó s iszkoló köveken várva,
csók csendű falakba zárva,
két árva szeretve remeg
leszületett szirmok, húsok,
hámot hordó örökvalóságban,
ölelmünkön elnyílt létünk
Napmelege ébreszt,
nem virradhat fényünk másban
mg©2014. május 8.
” A természetrajz azt tanítja, hogy a hattyú csak egy fenséges kacsa. Ha a földre lép, ez ki is derül róla. Ezért kell neki a tó tükrén maradni, büszkén úszni, díszesnek lenni a néma fehér méltóságtól. Madárnak lenni és nem repülni. Egy dalt tudni, de mindhalálig el nem énekelni.” – Molnár Ferenc