A katedrális
/avagy az őrület vallomást tévő józansága/
rozsdaarany katedrális, egy látomás katedrálisa, utolsó emlék a feketeségben, a mindent eltékozló konok akarat végső látomása, hiszen az éberség vakságával oly kétségbeesetten vágytam tudni a semmiről, az istenpalástban sunyító ördögről, az igazak bukásának miértjéről, áruló múzsáknak hűtlenségéről… ám abban a pillanatban bágyadt volt az éj, a katedrális meleg fényben lebegett, láttam teljességében, és nem mentem be Hozzád, pedig Te vártál a gótikus mívességgel hívogató ajtó mögött, vártál tudom, így a maradók ólomvére bűnömmé lett… megkésve láttam meg eredendő tévedésemet, nem vártál sohsem, szívemtől idegen léleknek torzóját engedted közel, s mosolygó mezítlenséggel kínáltad magad néki, moslékos oltárra helyezted tisztaságodat, s hagytad a világot törpéknek kondájává lenni… az emberek istene Lucifer, templomokat emeltünk néki, miket a négy égtáj felől farkasként üvöltve imádhatunk, a bűn szenvelgő malacaiként, íme, az ürüléken szűkölő világörökség, hisz szenvedés az egész, minden mi urunknak kacaját élteti… tán kihalt lélekkel képzeltem? mégis gyászba veszett elaggott szemem… rejtőző angyalom, ki mindég oly erős, távoli illanásonként víziókat küldött nékem, s még napokig dobogott így kihagyó szívem… mára már nincsen angyali üzenet, tekintetem komoran gomolygó korom… azon a estén fel sem tudtam tápászkodni szívedért, béklyóm volt a lemondás mámorító kényszere, ott ültem, mint idegen helyeken felejtett öregek, ültem roskadtan hitetlen húsomban, a halál túlsúlyos csendjében, mígnem a katedrális kegyelme elillant a méltóak közé, ekkor költőm az ernyedt némaságban, kiábrándultan hanyatló szellemmel megőrült, s utoljára még ezt gondolta: soha nem szerettelek múzsám, élősködtem körhinta lelkeden, akárcsak másokén… már korábban lopva ellestem, elcsentem sokaknak életét, hogy hozzájuk hasonló lehessek ölelésben, csókban, mámorban, ám hirtelen hűvössé lett leheletem, s mindég könnyekig keseredtem végül… korábban olykor még felébredtem látni Azt, látni az egyetlen igazságot, de miért? kérdeztem, hisz soha nem léteztem… biz’ a nemlétezők szeretete csak illuzórikus álom, de ki, s minek lehelt engem ide? magamnak a semmibe… még ily kifinomulatlanul is túl szép mindez, mennyit kell még hazudnom magamról magamnak „istenem”?
konfesszió
megvallom, az erényről röfögni nincs bennem kitartó disznóság, láttam én elég rivaldára kapzsi kufár költőt, s ringyója ölének langyos nyirkosán igazát kereső filozófust, napjában háromszor zabálnak könyveket, degeszre tömik magukat a szellem és a szenvedély röpítő bon-bonjaival, majd hevesen párzanak, bort isznak, s ékes ostobaságuk megdicsőülésén felfuvalkodott léggömbként lebegnek, hogy én is? ó, igen, bár cukrozott dandy nem vagyok, csupán rosszmagamként vallhatok, szuszogó hamvaim vihogó cigánykereket vetnek, mialatt a locsogó tehetetlenség fröcsögő nyálpermete terít be mindenkit, ki szavaimhoz lép… és be kell hogy ismerjem, e világnak díszét, őt a megejtőt, a kipingált libaszart, az aljas kurvát szerettem, szerettem bizony, szívemnek tiszta gyűlöletével, ahogy az önmagát utáló szerethet, az álmodozó lustaság higanyos elesettségével, s ördögöm pírzsíros lángosként röhögő képével, én a kasztrált és reszkető fárosz, a sötétítőtorony… beismerem, szívesebben jártam volna vízen, vagy nyelvemnek hegyivel leemeltem volna a Napot, érezni ízét a vakítónak, vagy oldalbordámat, az Évát, visszapaszéroztam volna magamba, hadd érezzem millen az nem kettőnek, hanem Egynek lenni… de lám, a pocsolyát alázattal túrni, kedélyesen dagonyázni, ezt szánta nékem az uraság, a csökönyös könyörgést a semmiért…
ha mindaz mi van, az emberi lét, átkozom e csúf kelés kurvaistenét!
megannyi rímes vers,
giccs porcelán csupán,
az ember itt sántítva kóricál,
vérezve, sután
mg©2009. december 28.