kétségbe borult bennünk az Ég,
álom kört kallódva
borús,
gondok közt vágyódva
háborús,
kerékbe törte lelkünk a vég
sorsunkat bicegteti sátán,
szétterpedt rajtunk
az én,
ím’ sorvadtan hajtunk
azér’,
hogy szívünkön járkáljon sántán
csontra tapadva húsan,
betegen, búsan,
ördög őrizetben,
az igazra rándulva rezzen
a tékozló,
kit nem húzott hőn hite,
mint igáját a ló
(jobb úgy, ha rímtelen,
aszimmetrikusan?
lelkem, ha lomha is,
nem jobb, de lomtalan)
és szolgaként reá leltem,
a szerető erőre, angyalra,
a nem tudom micsodára,
elpiszkosodott zsebemben,
Istenre a koszban,
egy maroknyi csodára
elég,
persze, hogy elég,
elég minden a Napban,
hoztam az egészet,
s maradt egy kiflivég,
állok a szabadban
kiderül bennünk az Ég,
az álmokon túlra láttató
derűs,
dús lombremény
hűs,
fénykeresztünk ég
mg©2017. november 18.