az ágy lágy ravataláról
csillagokat könnyezek az éjbe,
szívemet már ólba dobtam reggel,
jó kosztnak, mint disznófiak étke
bokámat véresre kocogtatja
kondányi röfögő homlok,
s bár az Angyal mindenestül von a fentbe,
a csámcsogó mind húz a lentbe, csülkük elé omlok
tavasz van,
az állatok rendesen esznek,
csontjaim gyomrukban ékszerré,
szavaim belük bő csarnokában gyémánttá lesznek
kimászok a kergén korgó húsból,
halandóként halhatatlanul,
magához széped szelídít egyre,
feltámadt szívemet szíved hogy rengje, olthatatlanul
lankáján a rétnek
tárt lelkünk az égnek lesz nedű,
s lesz lágy oltár az ágy,
az éj is majd csillagot könnyező derű
mg@2014. március 22.